D+1 Ismerkedés a Várossal

A második nap is gyorsan telt. Kitaláltuk, hogy megnézzük a várost, de legelőször is a Vörös teret, hiszen ez Moszkva.

Nem volt túl jó kiránduló idő, de sebaj, már mindenki kíváncsi volt a város legfőbb nevezetességére.

Engem kissé meggyötörtek az elősző napok rohangálásai, ezért még mindig ki voltam merülve. Délelőtt a szobatársakkal megpróbáltunk valamiféle élelmet szerezni. Elindultunk, és megláttunk egy kenyér és pizza feliratot egy épületen. Nem üzletszerűség volt, inkább egy pékség. Egy rámpára mentünk fel, majd egy férfi jött, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy valamit enni, pizzát, vagy ami van. Beengedett minket ezen a hátsó bejáraton, és bevezetett a "pékségbe". Az első muris történetek itt keletkeztek, ugyanis meglepődött a valószínűleg kaukázusi származású pék, hogy mit akarnak ezek a külföldiek. Elmondtuk, hogy valamiféle pizza kellene. Mondta, hogy ez nem így megy, azonnal nem tudnak csinálni. Nevetve vágta hozzánk, hogy "Etá Rásssszííjáá!", mégis mit képzelünk. Aztán hozott néhány előre elkészített fagyasztott pizzát a hülyéknek. Megkérdezte, hogy jó lesz-e. Mondtuk, hogy tökéletes. Rátette őket egy tepsiszerűségre, majd egy ablakot ábrázoló spriccelős flakonból mindegyikre permetezett. Ekkor megállt bennünk az ütő. Reméltük, hogy nem ablaktisztító benne az az átlátszó víztiszta folyadék. Fene a gusztusukat, csak nem az. Túltettük rajta magunkat. Már úgyis mindegy, senki sem mer neki szólni. Közben bejött a kaukázusi haverja, lazán leült a számítógéphez nem messze a gyúródeszkától, és rágyújtott. Az egész pékség inkább hasonlított egy hobbiszakács lakására. Megsültek a pizzák, fizettünk, és elhúztuk a csíkot. Még mindig élek, tehát nem volt semmi rendellenes a pizzában. Legfeljebb sztochasztikusan jöhet elő valami. De egyébként normálisan álltak hozzánk. Saját magunkat égettük be ezzel a történettel, de barátsággal kezelték az igényünket.

Érdekes, hogy Oroszországban az autók többségén télen szöges gumi van, aminek jellegzetes hangja van, sokkal hangosabb menet közben a járdáról hallva.

Ha már autók...Oroszország a végletek országa. Jelen vannak a legújabb városi SUV-ok, Audik, BMW-k, de rengeteg a szoci rendszerből itt maradt nyúzott Zsiguli, Lada, Volga (ezek tetszenek), Ural, Kamaz. Hihetetlen, hogy milyen autókkal járnak. Félig össze van törve, se lökhárító, se lámpa, de még mennek vele. Szinte minden autóban benne vannak a legfontosabb szentek ikonjai. Általában a műszerfalon foglalnak helyet, és tanúskodnak az orosz ortodox egyház híveinek feltétlen vallásosságáról.

Általános érvényű, hogy a gyalogosokat nem sokra becsülik az autósok, ezért nagyon kell figyelni a közlekedésnél. Ahol lámpa van, ott jobb a helyzet, de mindenhol figyelni kell. Határozottan le kell lépni az útra akkor, amikor még féktávon kívül van az autó. Ha át akarunk kelni ezt kell tenni, különben a közeledő autós nem fog fékezni, mert látja, hogy nem nagyon küzdünk az átjutásért. Egyébként nagyon muris a közlekedés. Szinte minden nap látok valami nevetségeset, az európai ember számára valami abszurdot. Ma például sétáltunk nem messze a sulitól, és a járdán simán szembe jött velünk vagy 20-val egy Lada. :) Hihetetlen, de itt ilyen a közlekedési kultúra. Sok az autó, kevés a parkoló, mindenhol parkolnak ahol tudnak. Nem kell meglepődni az óriási dugókon, azon, ha ráparkolnak a járdára, gyalogos átkelőhelyre. Nagyon mocskosak az autók, centis kosz van rajtuk. Némelyiknek a rendszámtáblája sem olvasható. Majd próbálok ilyen gyöngyszemeket gyűjtögetni. Engem szórakoztat.

A nap folyamán természetesen elindultunk a Vörös térre. Azaz csak a tér szélére, mert  maga a tér valamiért le volt zárva.

(Erről jut eszembe a múltkori konzulátusos sztori. Tisztázódott számunkra is, hogy mi történt, és miért ugrott be az a valaki a konzulátus területére. Az ok a következő: melegjogi aktivisták. Undorító, és felháborító. Főleg számomra, hogy egy ilyen utolsó mocskos féreg miatt kellett még 400 kilométer utaznom, és fél napokat távol lennem a családomtól akkor, amikor élvezhettem volna az utolsó napokat otthon. Az őszinte, leplezetlen gyűlöletem szól ellene és a hasonló degenerált társai ellen. Nem vagyok hajlandó őket egyenlőként kezelni. De az sem normális, aki elfogadja őket a társadalom hasznos tagjaiként. Rohadtul hasznosak...tényleg....a felvonulásaikkal fertőzik az értékválságban szenvedő fiatalok elméjét. Az ilyet nem eltitkolni kell, hanem megszüntetni. Eszméletlen ez a liberalizmus, és hogy ezt a népek mosolyogva, büszkén, tolerancia címszó alatt eltűrik. Persze a presztízsről szól ez az ország, hiába néz le minket mindenki Európában és a nagyvilágban. Ez az, mi azért csak nyaljunk nyugatra megállás nélkül, hátha majd valakit érdekel Magyarország!

Ez már maga felér egy viccel, hogy rendőrt állítanak a konzulátushoz, aki épp egy tilosban parkoló fekát szívat, miközben valaki beugrik a konzulátusra. Ennél már csak az lett volna szerencsétlenebb, ha pont van bomba is a b*zinál. Még egy ilyen nevetséges "támadást" sem lennének képesek megakadályozni.)

No de visszatérve, végre eljutottunk hát a Vörös térre metróval. Átszállás nélkül elérhető, de a metrózás mintegy 40-50 perc. Itt egy-egy állomás között 3-4 percig is robog a metró. Feljöttünk a vakondjáratból, és a belvárosban találtuk magunkat.

A csoport egy része

Előttünk egy utca, a végében már vöröslenek a téglák. Elindultunk az úton. Elmentünk a pénzügyminisztérium épülete mellett, majd pár lépéssel arrébb a GUM óriási csarnokát találtuk.

A pénzügyminisztérium szédületes épülete - horizon unlevel

A Vörös térről nyíló utca

Megérkeztünk! Itt van előttünk a Vörös tér. Mindenki arcán mosoly, meghatódottság, izgalom, és talán mérsékelt csalódottság is a kerítés miatt. De nem baj, itt vagyunk, és kész! Visszajövünk máskor, jobb időben. Sajnos esett a hó, fújt a szél, és felhős is volt.

Elsétáltunk a Boldog Vazul-székesegyház felé, majd vissza a GUM-hoz.

Bementünk, és körülnéztünk. Ez tulajdonképpen egy luxuspláza, nem sokban különbözik a hazai plázáktól. Három hajója van, és három szintes. nagyon nagy, de szép is.

Ettünk egy fagyit. Érdekesség, hogy a fagyit tölcsérből árulják. Nem úgy van, mint Magyarországon, hogy mondom milyet kérek, és beledobálja a gombócokat a tölcsérbe. Itt minden tölcsérbe előre bele van téve egy darab gombóc, és csak úgy lehet kérni. Pont akkor fogyott ki a néni a késztermékből, amikor én kerültem sorra. Jött egy ürge, és hozott újabb fagyikat. Megkérdeztem, hogy van-e csokis, és próbáltam azt kérni. Gyanítom, hogy valami mást kaptam, mert bár voltak benne csokiszerű darabok, az íze leginkább egy sokáig a spejzban tartott kalácséra hasonlított. Kicsit avas, kicsit porózus, fehéres-barnás volt a gombóc. Sztracsatella jellegű kinézete volt egyébként, de  ízben semmi itthonira sem hasonlított.

Miután meguntuk a GUM egyhangú eleganciáját, kimentünk a sétálóutcára, ahol belefutottunk egy süket utcai árusba, akitől jutányos áron jóféle "russzkisapkát" vettünk. Fehérorosz termék, volt hozzá vörös csillag is, és 2100 forintért hozzájutottunk. Nem engedett többet, csak 700 forintot, pedig 7-8-an is vettünk tőle. Őrület. :D

Ezt követően elsétáltunk a tér másik oldalára, ahol meglepődve láttuk, hogy tele van minden rendőrökkel és katonákkal. Valami tüntetés volt.

A medvéknek is vannak pénzügyeik, biztos Medvegyevvel egyeztet

Érdekes benzinmotoros rendőrségi járgány

Örökre csapdába esett héliumos lufik a metrónál

Bementünk egy McDonalds-ba, azaz Makdonalc-ba a Tverskayán. Ettünk egyet, összeszedtük magunkat, majd elmetróztunk a Moszkva-folyó partjára, a Gorkij parkba, ahol épp egy tavaszváró fesztivált tartottak gyenge hóesésben. A hangulat jó volt, zenéltek, táncoltak, szabadtéri játékokkal foglalkoztak, ették a palacsintákat. Itt találkoztunk a négy hónapra érkező honfitársainkkal is. Szétszóródtunk, és nagyjából végigjártuk a rendezvényt. Elmentünk a Buran űrsikló mellett is, ami a korában olyan ember nélküli űrsikló volt, ami kétszer kerülte meg a Földet, és automatikusan landolt. Számomra érdekes látványt nyújtott, és még biztos visszamegyek oda tüzetesebben megnézni.

A dzsenga orosz verziója

Buran

A többiek azt mondták, hogy ha nem szólalok meg, akkor teljesen úgy nézek ki, mint egy orosz. Ezt bóknak veszem.

Este 7 után értünk haza kissé fáradtan. Pihentünk, mert másnap következtek az adminisztratív teendők.

Az előző estéhez még hozzátartozik egy történet. Megfogtam a szoba első csótányát. Partizás közben lejöttem a felső emeletről, és egy 3-4 centis csótány veretett a hűtő tetején. Csak egy üveg sótartó volt kéznél, amiben paprikapor volt. Ráütöttem 2-3 at, de még mindig mozgott. Eszméletlen szívósak ezek az orosz csótányok. Kapott még vagy kettőt, csak utána hullott darabjaira. Ilyen állatokat nem tűrünk meg. El kell rejteni előlük mindent. Állítólag a nedvességre jönnek. Étel nélkül sokáig bírják, de hamarabb szomjan halnak. Még a mai nap kidolgoztam a csótány elleni védekezési stratégiámat. Mindent zacskóba!

D Indulunk és érkezünk

Este nyolckor indultunk otthonról vonattal, és háromnegyed 12-re értünk fel Budapestre. Gyorsan vettünk jegyet, és az utolsó BKK járatokkal indultunk a reptérre, hogy eltöltsünk ott 4-5 órát a gép indulása előtt. Anyuval és a nővéremmel a repülőtéren dekkoltunk hajnali fél egy óta, hogy a várhatóan 4:15-kor nyitó check-in pultnál időben becsekkolhassak a két nagy bőröndömmel.

Néma csend és hullaszag éjszaka a 2b terminál indulási oldalán.

Addig is megnéztem egy érkező repülőgépet (Wizz Air Dubaiból), és újrapakoltam az egyik bőröndöt, mert eleve nehezen csukódott be, és nem akartam azokra a kicsi zárakra bízni a tartalom épségét. Tudva lévő, hogy a repülőtereken nem finomkodnak a csomagokkal. Végül is nagyjából 45 kilót sikerült bepakolni a két csomagba.
Négy órakor nyitott a check-in pult, de már elég sokan ott voltak. Egyszerre öt Wizz Air járat indul Budapestről reggel 6 és fél 7 között, ezért igyekeztem még a tömeg előtt leadni a csomagokat, aztán utána még lehet beszélgetni, búcsúzni. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, tavaly október óta lehetett sejteni, hogy március elsején ez fog történni. Beléptem a biztonsági ellenőrzésre várók sorába, és pár perc múlva már túl is voltam rajta. Ettől azért tartottam, mert volt jó pár doboz gyógyszer a táskámban, és nem szerettem volna, ha drognak nézik, vagy nem engedik elvinni. A több napi kialvatlanság miatt félig betegnek éreztem magam, és para lett volna, ha nincs gyógyszer odaát. Szerencsére minden rendben volt, gyorsan visszavettem a bakancsomat, ruháimat, és indultam a légi oldalra. Jóféle marketing gondolkodás eredményeképpen az út egy bevásárló üzleten vezet keresztül, ahol meg is tetszett egy lány ( co2 mentes) ásványvíz, mert már szomjas voltam, és a repülőn még így is minden drágább, mint ott a duty free shopban. Aztán gondoltam körülnézek egyet a légi oldalon, ki tudja mikor repülök megint. De nem volt sok időm rá, mivel 10 perc volt már csak hátra a beszállókapu nyitásáig. Úgyhogy csak menet közben nézegettem. Még egy rendőr kiléptetett, majd egy utashídon át a külvilágba jutottam, és megkezdődött a bádogrally a Bádogheathrow-on. (A L.F. Nemz. Repülőtér csúfneve a Bádogheathrow, mert felhúztak egy könnyűszerkezetes épületet a költséghatékonyan utaztató fapadosoknak, hogy ott várakozzanak az utasok a kapunyitásig. Eléggé elcsúfította a repülőtér előterét, de ez van most Malév és utashíd helyett. Próbáltam helyezkedni a sorban, és megelőztem pár embert az úton, de lényegében körülbelül 30-40-en voltak előttem a sorban. Nem volt pofám előrébb furakodni. Reméltem, hogy az a repülő lesz, amelyiket várom, és ott ülhetek, ahol akarok. Nyílik az ajtó, mennek az elsőbbségi beszállással rendelkezők, utána mi is mehettünk. Roham a géphez! Felmásztam az utaslépcsőn, és beléptem a szentélybe. Kintről láttam a fiatalos pilótákat, készülődtek a repülésre, állítgatták a paramétereket, írogattak. Mondta az utaskísérő srác, hogy szabad helyválasztás, de próbáljak minél hátrább leülni. (Persze...) Léptem párat, és leültem, ahova nagyjából akartam. Ha jól emlékszem, az A5-6 volt. Azaz bal ablak melletti, az 5. vagy 6. sorban. A hajtómű előtt foglaltam helyet, így mindent láthattam. A szárnyat, a hajtányt, a tájat. Lassan mindenki bemászott, én pedig megnéztem az övet, hogyan működik. A mellettem lévő ülés üresen marad, a folyosó oldalra pedig egy orosz lány ült. Láthatóan nem izgatta a repülés, pedig ha tudná, hogy ezen a repülőn IAE V2500-as hajtóművek vannak! Na mindegy. Zenét hallgatva alvást szimulált felszállás közben is. Bezárultak az ajtók, eltávolították a hajtómű előtti bójákat, elvontatták az utaslépcsőt (itt néztem egyet, mert egy ember tolta odébb, aztán rájöttem, hogy gyalogkíséretű önjáró utaslépcsőről van szó - nem rossz ötlet). Az utaskísérők elkezdték a biztonsági felkészítést, elmutogatták a vészkijáratokat, a mentőmellény és az oxigénmaszk használatát. Közben villogtak a kabinfények, és szinte észrevétlenül felpörögtek a hajtóművek, és enyhén kerozin illatú levegő jött a szellőzőrendszerből. Kihúzták a gépet a gurulóútra, majd kisvártatva saját erőből indultunk a 31L pálya felé. Érezni lehetett a betonelemek illesztéseit, ahogyan a gép gurulva kicsit rázkódott, és imbolygott. Közben a pilóták ellenőrizték a repülőgép rendszereit, a kormányfelületeket. Odaértünk a pálya várópontjához, és megállás nélkül egy rolling take off-val nekilódultunk a 3000 méternek. Először közepes hajtóműfordulaton pár másodpercig ellenőrizték, hogy a hajtóművek paraméterei nem utalnak-e valamely meghibásodásra (pl. a megengedettnél nagyobb vibráció: lapátsérülés, csapágykopás, vagy csapágymegszorulás miatti magas olajhőmérséklet...) és utána felszállóteljesítményre váltva megindult a repülőgép. Úgy 15-20 másodpercig baromi jól gyorsult, aztán a V1 sebességet elérve már kezdték is emelni az orrát. Egy orosz pilóta közmondás, hogy "hosszú start, hosszú élet". Azaz, minél tovább gyorsulnak a pályán, annál biztosabb, hogy lesz elegendő felhajtóerő az emelkedéshez.
Megemelkedett a miénk is, és máris távolodott a ferihegyi beton, az ACE hangár, Ferihegy 1, a cargo előtér, a cargodomb, a HC (HungaroControl) épülete ahol 2 napja még fotóztam a repülőket. Aztán egy jobb forduló után, gyenge rázkódást követően áttörtünk a felhőkön.

Jobb fordulóban, felhők között a budai hegyek

Tovább emelkedtünk, amit a fülem bedugulása is jelzett. Gyönyörű napfelkelte fogadott a felhők felett. Nagyon szépen megvilágította az alattunk elterülő felhőzetet és a hajtóművet is. Tudtam, hogy erre az oldalra kell ülnöm, ha nem akarok végig hunyorogni.

És amúgy is ezen az oldalon vannak a főbb látványosságok. De sajnos végig egybefüggő felhőzet volt alattunk, ezét nem láttam a Magas-Tátrát. Na mindegy, még egy ok a következő repülésre. Elég sokat fényképeztem a különféle felhő alakokat. Felettünk a világűr, alattunk egy megfoghatatlan fehér réteg, ami messze van. De hogy mennyire, az csalóka. Teljességgel lehetetlen megítélni, hogy mi mekkora odalenn.

Az ember csak abban bízhat, ami körülötte van. A szárnyak, a hajtóművek, a kabin mind tökéletesen együttműködve teremtettek élethez szükséges körülményeket a fedélzeten. A repülés során néhány alkalommal bele-belekapott a szél a gépbe, ekkor a szárny és a hajtómű enyhe lengést mutatott.

Erre bármikor lehet számítani. Tetszettek a gyorsulások, a fordulók és a magasságváltozások. Egy buszos utazás Pápa és Vaszar között durvább, mint a repülés. Hamar elértük az utazómagasságot, de sajnos nem tudtuk, hogy hol járunk, mert fedélzeti információs rendszer nem volt, a felhőktől pedig semmit sem lehetett látni. Ebben az esetben maximum az eltelt idő és az útvonal ismerete alapján lehetett volna meghatározni a helyet.

A magyar légteret elhagyva Szlovákia, Lengyelország, Fehéroroszország, majd Oroszország következett. A fedélzeten az utaskísérők a frissítőkön, szendvicseken kívül különféle kenceficéket, szépségápolási termékeket árultak. Én vásároltam két modell repülőt ajándékba. Szerintem nagyon korrekt a Wizz Air, ha minden rendben megy. Ha nem, akkor persze fapados módjára szétteszik a kezüket. De erre már a jegyvásárláskor gondolni kell, főleg ha fapados után valami másra szállnánk át. A fapados túlontúl elhatárolódik bármiféle felelősségvállalástól, ha az ember miattuk kés le egy másik gépet.
Az út során kipróbáltam a mosdót is persze. Benne van a jegyárban (egyelőre még). A működési elve egyszerű. Van a gépet körülölelő nagyon alacsony nyomás (vákuum), van egy tartály a szennyvíznek a gépen, és van egy köztes csőrendszer, ami a gép külsejét, a WC-t és a tartályt köti össze. Amikor a dolgozó jelt ad a WC-nek, hogy el kellene tüntetni az anyagot, akkor egy szelep kinyit, és beengedi a csőrendszerbe és a tartályba az alacsony nyomású levegőt, ergo kiengedi a fedélzeten lévő magas nyomásút. Miután ez megtörtént, lezár a külső szelep a gép burkolatánál, és a WC aljától a tartályig mindenhol vákuum van. Ez után már csak ki kell nyitnia a WC alját, hogy a vákuum a tartályba szippantson mindent. Ennyi a repülőgép WC működése. A kivitelezés már a mechatronika dolga. Ez a korszerűbb vasúti kocsiknál is ugyanígy működik, persze a vákuum itt egy elektromos szivattyú által keletkezik.
A repülés vége felé kitisztult alattunk az égbolt (ez így nincs valahogy rendben, inkább földbolt), és lehetett látni az elterülő még hófödte földeket, a kanyargó folyókat.

Sajnos a gép ablaka miatt eléggé elmosódtak a képek, de azért igyekeztem gyártani őket. Ahogy lejjebb süllyedtünk, egyre közelebb jöttek az erdők, a kisebb-nagyobb települések, végül már teljesen kivehetőek voltak a házak, a hagymakupolás templomok, a dácsák.

Időközben a légiutaskísérők megkapták a felhívást a kapitánytól a kabin leszállásra való felkészítésére. Ez annyit tesz, hogy megparancsolják mindenkinek, hogy kösse be magát, tegyen el mindent maga elől, hajtsa fel a kis asztalt (nehogy eltörjön az ember bordája, miközben a földbe csapódik), mert ha kemény a leszállás, akkor egészségtelen a lehajtott asztalba fejelni. Már láttam a repülőteret, amikor fordultunk egyet, és megint süllyedtünk.

A végső megközelítés során (ez magyarul olyan drámaian hangzik, pedig angol szakkifejezésként a final approach tükörfordítása) kicsit dobáltak már a feláramlások, és persze a pilóták is korrigálták a repülést attól függően, hogy vizuálisan közelítették-e meg a repteret.

Le is értünk gyorsan, mire észbe kaptam már le is csökkent a felhajtóerő a szárnyakon, és a futóművek vették át a gép tömegét. Szép leszállás volt, én sem csináltam volna szebben a Flight Simulatorban. :) Persze sugárfordító és féklap azonnal, meg a vitathatatlan sikerért kijáró taps a személyzetnek, amiről már azt is hallottam, hogy bunkóság. Nem baj, meg lehet, és meg is kell őket tapsolni, mert remekül végezték a dolgukat mind a pilótafülkében, mind pedig az utaskabinban. Nem könnyű hajnali 3-4 kor kelni, végigdolgozni, végigmosolyogni a napot, több ezer kilométert repülni.

A futópályán gurulva felfedeztem jó néhány szomorúan álldogáló Tu-154-est félrehúzva a guruló mellé.

Legszívesebben megnéztem volna mindet, de már odébb is gurultunk, ahol megint csak Tu-154-esek álltak magukra hagyva, tanácstalanul, szakadtan.

Egykor ezek a repülőgépek jelentették a Szovjetunió személyszállító flottájának gerincét - többek között a Malévét is. Nagyon strapabíró és biztonságos repülőgépek, egyik Malév nagyvasat (Tu-154) 2001-ben Szalonikiben hasra tették (elfelejtették kiengedni a futóműveket ezért a repülőgép a hasán ért földet), több, mint 500 métert csúszott a így, majd újból képes volt elemelkedni, kibocsátották a futókat, és (biztonságosan?) leszálltak. Senki sem sérült meg. Melyik mai kompozit gép lenne képes ugyanerre? Azonnal ledarálná a gép hasát az aszfalt. Sebességben kora leggyorsabbjának számított, képes volt orsózásra is. Sajnos a három hajtómű döbbenetes tüzelőanyag-fogyasztása és a zaj miatt sorra vonták ki a légitársaságok. Egyébként pedig 2013-ig gyártották. Ma már csak mintegy 15-20 üzemel a világon. Kár érte...remélem, hogy itt tartózkodásom alatt láthatok repülni egyet-egyet.

Visszatérve a fedélzetre, lassan beértünk az állóhelyre, ami egy IFly Airbus 330 és egy Transaero B747 szomszédságában volt.

Összeszedtem a cuccaimat, és készülődtem. Az utaskísérők megköszönték, hogy a Wizz Air választottuk, elmondták, hogy milyen az idő (-5°C) és kinyíltak az ajtók. Lemásztam, gyorsan készítettem egy fotót, majd felszálltam a buszra, ami a terminálhoz vitt minket.

Közben figyeltem, hogy hol vannak ismerős arcok. Akik hátrább ültek, azok többnyire a hátsó buszba szálltak be. A miénk el is indult, de aztán egy helyen találkozott mindenki a terminál érkezési oldalán. Sorba álltunk a beléptetéshez, és előkészítve az útleveleket reméltük, hogy nem lesz semmi gáz. Nem is lett, kaptunk egy migrációs lapot és pár pecsétet. Utána a csomagkiadáshoz gyalogoltunk, ahol a szállítószalagon már rótták a köröket a csomagjaink. Teljesen üres volt a terminál ezen része, rajtunk kívül senki sem volt ott. Megvártunk mindenkit, majd elindultunk Moszkva felé. Kint találkoztunk a sofőrrel, aki bevisz minket kisbusszal a Puskinhoz. A terminálon kívülre lépve nem volt különösebben hideg. Ebben a pillanatban láttam elhúzni azt a gyönyörű repülőt, amivel mi jöttünk. Indult vissza Budapestre. 90 nap múlva én is így teszek.
Sikerült beszállni a kisbuszokba, a csomagok is elfértek. A mintegy negyed órás út során belekóstolhattunk a sokat emlegetett oroszországi közlekedési kultúrába. Szeretnek hajtani az utakon, a záróvonal fogalma ismeretlen számukra. Mindig abba a sávba sorolnak, amelyikben jobban tudnak haladni. Ha ehhez két sávot kell odébb menni, akkor két autós elé is bevágnak. Nem probléma.
Az intézethez érve örültünk, hogy túléltük az autózást, és kisvártatva kipakoltuk a csomagokat, majd túlestünk az adminisztráción. Megkaptunk a szobákat, ki-ki külföldiekkel fog lakni. Mi öten vagyunk egy szobában, ami egy 3 és egy 2 ágyas szekcióra van osztva közös fürdővel és előtérrel. Rögtön körbenéztünk, hogy milyen a hely. Igazi szocreál koliszoba. Nem kell senkinek sem bemutatni.

Egyben szigetel és szellőztet :)

Érdekesség, hogy az ajtók nem kilincsesek, nincs is bennük zárszerkezet, hanem tömör fa az egész, és csak behúzni lehet egy fogantyúval. A mosdóajtó zárása egy egyszerű bajonettel lehetséges. A falakon zománcfesték van. Ha nem lenne, akkor már biztosan cudarul nézne ki. A hűtőszekrény természetesen Szaratov. De egy "újabb" modell, mert nem olyan hangos, mint egy MTZ traktor.

Egyébként semmi bajom a szobával, nincs igényem ennél jobbra, hiszen otthon is csak ez fogadna egy átlagos kollégiumban. Meleg van, csendes a hely, a közlekedés zaja semennyire sem hallatszik be.
Elkezdtem kipakolni, de egy darabig eltartott. Még ezen a nap folyamán megmutogatták nekünk a legfontosabbakat a kollégiumban, majd este egy welcome partit tartottunk, ahol némi orosz eredetű szeszes ital társaságában nagyjából megismerkedtünk egymással és a 4 hónapra érkezett honfitársakkal.
Nagyon jól sikeredett a nap, örültem, hogy végre ideértem Moszkvába. Szinte el sem lehet hinni, hogy valóra vált amit olyan régóta szerettem volna. Az orosz valóságba csöppentem bele, és ha csak 90 napra is, de én is egy kicsit orosz lehetek, hiszen bizonyos szokásokat, társadalmi normákat át kell vennem. Folyt. köv.