Szívesen kezdeném (egyelőre még itthon ülve) úgy ezt a bejegyzést, hogy inkább nem írok semmit, de a lustaság nagy úr, és nincs kedvem megint átvariálni a menüsort azért, hogy kivegyem ezt a fület. :) Egyébként meg hiányérzetem (vagy tudathasadásom) keletkezne, ha idegenként olvasnám a blogot, és nem tudnék senkit sem hozzákapcsolni az eseményekhez, képekhez, az egész utazáshoz.
Ezért hát íme (jó) pár sor arról, hogy ki vagyok, és mit akarok ilyen messze az otthon kényelmétől. És egyáltalán mi késztetett arra, hogy blogot írjak erről.
Bálint Ferencnek hívnak, hogy azokat is felzárkóztassam, akiknek még nem adatott meg, hogy megismerjenek. Eddig mondhatni nyugodt életem volt, persze eltekintve az iskolai, családi izgalmaktól, eseményektől, nagy fordulópontoktól, amelyek minden ember életét meghatározzák. De mégis úgy érzem, hogy most jött el az az idő, vagy esemény, ami mindenképp mérföldkő lesz az életemben.
De ne ugorjunk ennyire előre. Kezdem ott, hogy szerencsére nem vettek fel sem a pápai Refibe, sem a győri Prohászkába. Mindegyik patinás gimnázium, vélhetően ki is nevelődtem volna rendesen bennük, már ami az intellektuális részemet illeti. De egyáltalán nem törtem le, amiért nem sikerült bejutni. Biztos anyu válláról is nagy kő esett le, mert nem kellett 14 évesen nagyvárosi kollégiumba költözni, és az sem utolsó szempont, hogy maradhattam otthon az "anyu hotelben".
Sikerült azonban felvételt nyernem a pápai Petőfibe. Eleinte abban a hitben éltünk, hogy valaha majd informatikával fogunk foglalkozni, ugyanis emelt óraszámban tanultuk azt. Lévén, hogy ez a jelen és a jövő, nem is állt volna távol tőlem egy informatikai végzettség. De a sors ismét rúgott egyet rajtam, mert általános tagozattá változtattak át minket. Nem volt egy rossz húzás, akarom mondani rúgás tőle, mert valamikor ebben az időben orientálódtam a katonai pálya felé, és rá is jöttem, hogy az informatika aligha lesz az én kenyerem. Nekiálltam komolyabban angolozni, ám a mai napig sem értem, hogy mégis mi ösztönzött rá, hiszen nem tartom szép nyelvnek az angolt, és még mindig nem vagyok azon a szinten, hogy agykutatásról társaloghassak. Végül is sikerült a 4. év végére összehozni a közép C-t, ami mögött effektíve 2 év tanulás és egy párhetes intenzív kurzus állt.
Szintén a Petőfis évek alatt kerültem közelebbi kapcsolatba a természetjárással, túrázással. Soha sem felejtem el az első túrámat - meg a többit sem - de az elsőt pláne nem. Akkori történelemtanárom, Gyula bácsi vetette fel a plénum előtt, hogy van egy ilyen lehetőség, éjszakai túra gyanánt. Tudta mindenki, hogy Gyula bácsi nagy természetjáró, amit általában órán sem titkolt. Ha épp a föníciaiakról tanultunk, vagy a pun háborúkba voltunk belebonyolódva, akkor valaki - a kollektívát a feleléstől megmentendő - óra elején megkérdezte a tanár urat, hogy merre volt túrázni legutóbb. Persze, mindig volt mit mesélnie, ami sokunknak tetszett. Főleg mert a felelés rendszerint elmaradt, az anyaggal pedig haladni kellett az óra hátralevő részében. De egy alkalommal Gyula bácsi túrát is ajánlott, amelyen a jobb jegy reményében sokan részt is vettek. Most pedig egy külön mondatban, a tartalmi elhatárolás érdekében érzékletesen leírom, hogy én is részt vettem rajta. Itt, ezen a sötét, kényelmetlen, felszakadt vízhólyagos, fájdalmas éjszakai túrán kezdődött a mindig máshogyan ívelő természetjáró pályafutásom avagy -gyaloglásom. Idővel egyre jobban bírtam, hosszabb távokat vállaltam, és a mai napig próbálok menni, amikor csak úgy hozza a szabadidőm. Szerencsére akadnak még a Petőfi kötelékéből olyan emberek, akik kaphatók rá. Óriási kihívás egy hosszabb, 40, 50, 70 kilométeres gyalogtúra. Autóval gyorsan elmegy, de hegyen-völgyön, hóban, esőben, ködben, vagy tikkasztó hőségben egyedül a semmi közepén 1 km is kikészítő tud lenni. A mai napig úgy vagyok vele, hogy nem hiszem el, hogy mások, akik ilyet nem éltek még át, ezt meg tudnák érteni. Nem is próbálok túlzottan feltűnősködni vele beavatatlanok között, nekik ezek úgyis csak számok nulla mögöttes tartalommal. Nagyon jóleső érzés az, amikor egy 70 kilométeres túra után célba érek. Nem hasonlítható semmihez. Persze volt egy 100 kilométeres túrám is, amely az eddigi rekordomat jelenti. De mindamellett, hogy büszke vagyok rá, nem az volt az eddigi legnehezebb túrám.
No de visszatérve a fő gondolatmenethez, az erdőből hamar egy üres Word dokumentum előtt találtam magam, ugyanis az iskolaújság, a Laptop hasábjain megadatott egy-egy üres hely az én túraleírásaim számára. Osztályfőnökünk, Annamari néni áldozatos munkával szervezte az iskolaújság negyedévente, majd havonta történő megjelenését. Nagyon jó minőségű, és tartalmas számok hagyták el a szerkesztőséget, bennük az én túraleírásaimmal. Persze sokan gratuláltak egy-egy cikkemhez, lehet jók is voltak, de az akkori ifjúságot úgy általában nem ez vette le a lábáról, ami már akkor is evidensnek tűnt számomra. De nem nagyon érdekelt, mert nekem elég volt, hogy tudtam, én jót csinálok, és a nálam idősebbek mind támogatják ezt a tevékenységet. (Az meg ne az én bajom legyen, hogy a közízlés olyan, amilyen. Azt szolgálja csak ki az RTL a Való Világgal!) Ezzel a blogosdival nem titkolt célom, hogy felébresszem az íráskészségemet, hiszen nagy szükségem lesz rá a közelgő szakdolgozatnál is. Persze az más téma, más hangnemben megfogalmazott szakszöveg, de mégis jobb, ha rávezetem magam egy kicsit.
Mint fentebb írtam, már a katonai pálya felé kacsingattam, ami miatt el is kezdtem a magam módján a túrázás mellett mást is sportolni, és a saját szememmel nézve is elfogadható eredményt értem el. Úgy volt, hogy katonai repülőmérnök, repülőgép-szerelő szeretnék lenni, ezért meg is jelöltem a néhai Zrínyit. Az alkalmasságin persze kirúgtak a gerincferdülésemre hivatkozva, ami érthető ugyan, de mégiscsak bosszantó. De ez a látszólagos kudarc sem tört igazán le, mert már aznap este sejtettem (és azóta be is bizonyosodott), hogy jobb lesz így nekem. Még szép!
A gimnázium utolsó éveiben pedig olyasmi is történt, ami miatt ennyi, és még ennél remélhetőleg több szöveget is leírok ide. Régi érdeklődésemet vittem tovább, és elkezdtem az orosz nyelvvel foglalkozni. Volt néhány régi szoci, és újabb orosz lexikon, útikönyv, nyelvtankönyv, szótár az iskola könyvtárában, amelyek időnként eltűntek onnét, mert kikölcsönöztem őket. A már említett osztályfőnökünk és iskolaújság koordináló tanárnőnk orosz nyelvet is tanított, csak sajnos nem nekünk, ugyanis elvétve akadt néhány diák az iskolában, aki oroszul tanult. Megjegyzendő, hogy a gimnáziumi felvételi környékén én már hajlandó lettem volna az oroszt választani, amennyiben az angol csoportba nem kerülök be. De bekerültem, ezért eltávolodtam attól a lehetőségtől, hogy iskolai keretek között tanuljak oroszt. Így maradt a saját szorgalomból történő bogarászás, sormintázás, írogatás. Ez nem bizonyult túl effektívnek, de legalább belém ivódtak a cirill írásjelek. Szereztem sok levelezős külföldi barátot, de leginkább barátnőt, akik jöttek mentek a virtuális világban, és talán mindig hagytak bennem valamit, ami továbbvitt abban, hogy folytassam a bohóckodást az orosszal, és hogy egyszer majd el is érjem azt, amit szeretnék, taposhassam a Vörös tér kövét.
Aztán lassan vége lett a gimnáziumnak is. Nem bántam, mert már mentem volna tovább. Nem fűzött senkihez sem komolyabb barátság a diákságon belül, ezért nem igazán volt fájdalmas a búcsú. Meggyőződésem, hogy ha valakinek fontos valaki, akkor az tesz a kapcsolatért a jövőben is. Biztos volt azért olyan, aki szomorkodott a kollektíva szétbomlása miatt, de én ehelyett előre megfontolt szándékkal vásároltam egy kis palack Törley-t, és az utolsó két-három hónap minden egyes eltelt napján ráragasztottam a számot, azaz vágtam a centit. A ballagás utáni házi evés-iváson pedig jóízűen, de szerényen megünnepeltem szabadulásomat ezzel a kis itallal, és enyhe borúlátással tekintettem előre a közelgő érettségire. Az iskolába azonban a mai napig szívesen visszajárok a dolgozókhoz. Tőlük nehezebb volt elszakadni, mert bennük mégiscsak meg lehetett bízni az évek során. Némelyikük persze csalódást is okozott néha, de egy részét ezeknek már el is felejtettem, a többi meg most már úgysem érdekes. Én húztam egy vonalat az érettségi után, és onnantól úgy gondolok valamennyiükre, mint azokra, akik az ember jobb boldogulásáért dolgoztak.
Végül is a sok alternatíva közül a győri közlekedésmérnöki képzést jelöltem meg első helyen, és oda is vettek fel a 358 körüli pontommal. Itt megjegyezném, hogy én soha nem akartam közlekedésmérnök lenni, és a felvételi előtti hétig nem is tudtam, hogy az mit csinál. Azért jelöltem meg, mert az egy változatosabb műszaki képzés, és közlekedésről lévén szó gondoltam, hogy akkor biztosan kapcsolódik valahogy a repüléshez. Hát erre rácsesztem, mert bár vannak/voltak légi közlekedéssel kapcsolatos tárgyaim, óráim, de ezek az én szintemen kevés új ismerettel bírtak. Engem már régóta érdekel a repülés, és magamtól összeszedtem annyi információt, hogy tartok valahol, és onnét már csak tovább szeretnék lépni, de az egyetem e tekintetben nem hozta a kívánt szintet. Azt reméltem, hogy lesz majd valamiféle haladás a repülés irányába, de az ég világon semmi. Sőt, ami kötelezően benne van a tanmenetben, azt is lecsípik gondolván, hogy úgyis keveseket érdekel, mert a legtöbben vasút- vagy közútpártiak, ami igaz is. Az egyik tanszékvezető 2010-ben a kérdésemre úgy fogalmazott, hogy azért nincs légi szakirány, mert nincs rá igény. Igény biztosan lenne, ráadásul sokakat elcsábítana a SZE más egyetemektől.
Ha ez eddig nem volt egyértelmű, akkor világosan leírom, hogy engem a légi közlekedés érdekel. Nem, nem pilóta szeretnék lenni, nem is légiforgalmi irányító. Ezekről lecsúsztam. Jó pilóta abból lesz, akit 14 éves korában beszíjaznak egy vitorlázóba, és 20 éves korára motoros géppel repül, majd újabb 5-10 millió után kereskedelmi pilóta vizsgát tesz, és 10 millióval később alap nagygépes pilótává képezik. Aki a repülést kedveli, az általában a pilótaéletet is irigyli. Nekem is tetszik, de tudom, hogy én az emberi tulajdonságaim miatt nem vagyok az a tipikus pilóta. Ezért inkább a földszinten lelem meg azt a munkát, ami közelebb hozza hozzám a repülés világát, amit igazán - a legjobban - kedvelek. (Bár szerintem még egy légiutaskísérő munkakörrel is jól kijönnék.) Szeretnék minél többet repülők mellett lenni, a földi kiszolgálásukban részt venni, minden nap érezni az égett kerozin átható illatát, és hallgatni a hajtóművek legváltozatosabb búgását, dübörgését, sípolását, üvöltését.
 |
| Veres Zoltánnal bemutatója után, a kötelező autogram közben |
A 2010 óta eltelt évek alatt sikerült teljes mértékben rávezetődnöm arra, hogy akkor léphetek előre a repülés irányába, ha magam intézkedek. A múltban már tettem ezért, és a jövőben is fogok. Az oktatási rendszerünk több sebből vérzik. Nem mártózom meg az ócsárolás mocsarában, de úgy gondolom, hogy ha valaha végzek, akkor a kapott papír nem azt az értéket fogja képviselni, amit kellene neki, vagy amit 2010 februárjában a felsőoktatási felvi idején vártam.
Nem fogom a jövőmet egy ilyen papírra bízni. Idézve egyik nagyra becsült tanáromat:
"Kollegák, mit gondolnak, azt fogják majd csinálni, amit itt tanulnak?....Ugye, hogy nem. Én itt próbálok maguknak szakmát adni, rávezetni magukat arra, hogy gondolkodjanak, olvassanak sokat és járjanak nyitott szemmel..."
Túllépve a képzés sajátosságain, azért az egyetemmel kapcsolatban van (egyetlen) pozitív élményem is. Az első év folyamán már felvetődött bennem a gondolat, hogy keresni kellene orosz nyelvi képzést az egyetemen. Mint megtudtam, indult is kezdő csoport, de egyrészt ütközött a matekkal, másrészt azt hallottam róla, hogy olyan sokan érdeklődnek iránta, hogy nincs hely a tanteremben. Ezzel hagytam is, hiszen bele sem nagyon fért volna a feszített elsős órarendembe.
Aztán pár félévvel később felmentem az Idegennyelv Tanszékre, és kopogtam az ajtón. Megtudtam, hogy indul orosz csoport, és hogy kit kell megkeresnem vele. Ez megtörtént, és becsöppentem egy kezdő csoportba, ahol rajtam kívül 15 lány volt. Ők többnyire nemzetközi igazgatás szakosok, és hivatalosan szerepel a tanulmányaikban az orosz, mint üzleti nyelv. Nekem pedig nem, magyarul én "csak úgy" vagyok ott, és nem is kapok kreditpontot a tárgy teljesítéséért, hiszen az nem is szerepel a tantárgyaim között. Én fekete báránynak tekintettem magamat, de sokszor bebizonyítottam, hogy arannyá is át tudok változni. Felvettem a tudás lantját, és hosszú évek vegetálása után végre iskolai keretek között tanulhattam oroszt. Teltek múltak a hónapok és a félévek, igyekeztem a tanulmányaim mellett figyelmet fordítani az oroszra is. Persze ez nem ment mindig flottul. Biztos vannak szupergyerekek, akik mindenből ötösök, akármennyire le vannak terhelve. Én nem ilyen vagyok. Ha ütközött egy tárgyam az orosszal, akkor evidens volt, hogy oroszra mentem, nem a másik tárgyra. S láss csodát, 4-es 5-ös jegyeket kaptam belőlük még így is, hogy nem voltam egyetlen órán sem. (Levonhatóak a következtetések az órák komolyságát illetően.) Fontosnak tartottam az oroszt, és nem akartam a tanulás lehetőségét visszautasítani. Ennek következtében fejlődtem valamennyit, a legalapvetőbb dolgokat már el tudom mondani, és talán éhen sem halok majd...no meg szomjan sem.
Az Oroszországba utazás gondolata már nagyon régen megfogalmazódott bennem, de több okból nehézkes otthonról hosszabb-rövidebb időre elszakadni. Így csak annyiban maradtam magammal, hogy gyűjtöm a pénzt, tanulom a nyelvet, és majd lesz valami. Nem akartam orosztudás nélkül egy ilyenbe belevágni, úgyhogy az utazást attól tettem függővé. Az egyetemi orosz nyelvi tanulmányaim során nemrég adódott egy ki nem hagyható lehetőség egy három hónapos moszkvai nyelvi továbbképzést illetően. A tanár úr felhívta rá a figyelmemet, és mint kiderült, a csoportból sajnálatos módon csak én felelek meg a feltételeknek. (Sajnálatos módon, mert a más szakos hallgatók, akik fizetős állományban vannak, nem pályázhatnak. Ez nem túl fair velük szemben, hiszen fizetnek az államnak a saját tanulmányaikért, és pont ezért még a lehetőséget is elveszik tőlük, hogy kijuthassanak egy ilyen képzésre.) Megpályáztuk az ösztöndíjat, és pár hónap múlva ki is derült, hogy sikeresen.
A tanár úr nagyon sokat segített, hiszen több dokumentum oroszul is kellett, amelyet én nyilván nem tudtam volna magamtól előállítani. Nagyon sok utánajárást, futkosást igényelt, amíg összekészítettem a pályázati anyagot. Okmányiroda, háziorvos, tanulmányi osztály, tanár úr, idegennyelv tanszék vezetője, és pechemre pont ezekben a hetekben zajlottak a zárthelyik is. De aztán kevés alvással mindent megoldottunk, a pályázat nem lett elutasítva, és a zéháimat is elfogadható eredményekkel teljesítettem. Ezt követően várakozásra kényszerültem és reménykedtem, hogy sikerül bekerülni a 20-ak közé, akik kiutazhatnak. Decemberben hosszúnak tűnő hetek múltán jött az üzenet, hogy sikerült, és a következő, amiben bízhatunk, az a külföldi partner visszaigazolása a fogadóképességről. Megjött a visszaigazolás, és a vízumkérelmet is beadtuk. Sok papírt összegyűjtöttem hozzá. Köztük van biztosítási kötvény, AIDS teszt, háziorvosi igazolás, repülőjegy, meghívólevél, stb. Az orosz konzulátuson gyorsan mentek a dolgok. 9-re érkeztünk, 3-asával engedtek be. Belül mágneskapu, orosznak kinéző, egymással oroszul beszélő nagydarab biztonsági őrök, akik átvizsgáltak. Ezt követően előkészítettem a papírokat, és odamentem egy, amolyan posta rendszerű ablakhoz, amelynek másik oldalán az orosz ügyintéző ült. Odaadtam neki egyből egy paksaméta papírt, ami csak nálam volt, ezzel elébe mentem annak, hogy úgy kunyerálja el tőlem, azt ami kell neki. Nem is hallottam jól, mert egyrészt törte a magyart, az ablak alján lévő 2 centis rés pedig nem sok hangot enged át, mögöttem meg azért volt egy alap zaj. Nem is kérdezett semmit, csak mondta, hogy 90 napra adja a vízumot. Belepecsételt az útlevelembe valamit, és adott egy átírós papírt, hogy ott jártam, beadtam az útlevelemet, és még pár dokumentumot, majd pár nap múlva vissza kell mennem az útlevélért, remélhetőleg benne az érvényes vízummal. Hát reméljük!
Vészesen közeleg az utazás, már csak 5 nap van hátra. Egy másik tanárom szavajárása, hogy "kollegák, ilyen közel még soha nem jártunk a zárthelyi dolgozathoz."
Az ösztöndíj mértéke 200USD/hó, azaz 600 romló amerikai dollár összességében. Emellett 70.000 Forint útiköltség támogatást kapunk majd utólag, ami ezer Forint fedéssel pont futotta az oda-vissza jegyre. Az egész repülős utazásról a másik fülön lehet olvasni. Ez maga megérdemel egy külön lapot. Remélem meg tudom majd tölteni a kellemes repülős élményeimmel, képeimmel.
Azt hiszem még egy dolog hiányzik ahhoz, hogy befejezhessem. És aki idáig eljutott, az most világosodhat meg. Nem szóltam még arról, hogy konkrétan miért épp az orosz. Pedig sokan megkérdezik (és most nem titkolt szándékkal elébe is mennék a kérdezősködésnek, pletykának). Elsőként németet kellett tanulni, amit több-kevesebb sikerrel el is sajátítottam 3-as, gyenge 4-es szinten, végig tartva ezt a gimnáziumban is. Mint már leírtam, az angol a gimnáziumban jött a képbe, és a második évtől rá is kapcsoltam, s elég jól felfejlődtem. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen két nyugati nyelvet (test)beszélek, de egyetlen keleti nyelvhez sem konyítok semmit, pedig mi onnét származunk, és most is rengeteg történelmi emlék, kényszerű gazdasági függőség köt oda bennünket. Mindemellett az évek során egyre jobban elhatárolódtam a nyugati típusú civilizációktól, mert úgy gondoltam, hogy a tomboló liberalizáció és a kapitalista eszmék egyre jelentősebb térhódításával az individuális értékek elvesznek, és a nyugati világ teljesen presztízs-, érdek- és pénzközpontúvá válik. Ez előtt egyelőre nem hajtanék térdet. A keleti országok a történelem folyamán a nagy változások tekintetében mindig fáziskésésben voltak. Ezt alapul véve remélem, hogy keleti utazásom/utazásaim, és egyáltalán az orosz nyelv révén még részese lehetek annak az örökösen a saját útján járó világnak, amelyben még barátság a barátság, a bizalom és az egyéniség elismerése és elvárása határozza meg az emberek közötti viszonyokat, nem pedig a felhalmozott anyagi javak sokrétűsége. Persze ez nem feltétlen jelenti azt, hogy a valóságban ez vár majd kint, de még mindig jobb úgy elmenni valahová, hogy az ember barátságra és a megbecsülésre számíthat, nem pedig nyugatias távolságtartásra és lenézésre.
Remélem, hogy ez az út a kezdete egy folyamatnak, amely odáig vezet, hogy teljes mértékben azonosulni tudok az általam kedvelt nemzet, nyelv, kultúra által hordozott jegyekkel.
Nem számítok nagy olvasótáborra, nem is valaki kedvéért írom a blogot, de azt jó néven veszem, ha esetleg kapok valamiféle visszajelzést róla. Nem kell, hogy tetsszen, amit írok, nem tudok és nem is akarok minden igényt kiszolgálni. Sok élményben lesz majd részem kint, és sok benyomás fog érni, amit akkor és ott meg kell örökítenem az utókornak, magamnak, a családnak, és bárkinek, aki erre téved. Különben elszáll minden, és az elfogyasztott "szto gramm" vodkákkal arányosan felejtődik el minden, és később csak annyi lesz majd meg, hogy nagyon jó volt. Persze ez csak vicc, de sajnos vodka nélkül is igaz a mondat. Ahogy időm engedi, el fogom aprózni a beszámolóimat. Minél több kicsi részlet megmarad, annál színesebb emlék rögzül. Persze lehetnek rossz napjaim ott is, akkor lehet, hogy mellőzöm a szövegelést, és inkább beszéltetem a képeket magam helyett.
Nemrég olvastam másodszorra is egy könyvet, amit egy ma már nyugdíjas légiforgalmi irányító írt, aki világinak tekinthető a kortárs irodalom terén. Könyvét sokszori újrakezdés után, egy írói tanfolyamot követően jelentette meg. A legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy kezdetben állandóan kijavította a korábban leírtakat, így a szöveget nem egészében, hanem részenként korrigálta. A sok lényeges tartalmi elemében módosult iromány a javítás után sem okozott teljes megelégedést magának az írónak, így újbóli javítást követően annyira elaprózódtak a teendők, és megváltozott a szöveg eredeti mondanivalója, hogy felhagyott az írással. A tanfolyamon azonban megtanulta, hogy csak akkor kell nekiállni a szöveg korrektúrájának, ha az író maradéktalanul megszabadult minden mondandójától, és úgy írt le mindent, ahogy - szépítések nélkül - először (és általában helyesen) gondolt. Én is erre törekedem egy ideje, és a blogomban is ezt kívánom alkalmazni.
Ugyanezen író irányítói képzése során szovjet Oroszországban is tanult, és jó nyelvtudásának köszönhetően rövid kint tartózkodása alatt elég sok benyomást szerzett, melynek szakmai és személyes részét a könyvében át is tudta adni. Többször fogalmazott úgy Oroszországgal kapcsolatban, hogy az "a csodák országa".
Bízom benne, hogy a rövid, de mégis hosszú kint tartózkodásom alatt ez bennem is megfogalmazódik majd számtalanszor.
"Не для школы, а для жизни мы учимся."
"Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése