A szentpétervári kiruccanás közben eldöntöttem, hogy Vnukovón fogok sok időt tölteni az utolsó egy hónap folyamán. Ez az intézethez legközelebb eső repülőtér, csak egyszer kell átszállnom, akár 40 perc alatt kijutok, ha szerencsém van a buszokkal. Bosszantott, hogy ütemes a menetrend, nem pedig időpontos. Az volt csak megadva, hogy a busz 16 és 19 óra között 30 percenként jár. Ez jópofa dolog, de ha az ember egy nap kettő ilyet bekap, akkor máris egy órát elvesztett, esetemben átlag -10 repülőgéppel súlyosbítva. Ennek tehát nem örültem nagyon, de volt azért néha szerencsém is velük.
Az első vnukovói spotterkedésem érdekesre sikeredett több okból is. Kigondoltam, hogy kinézek akkor először Vnukovóra. Felültem a buszra, kimentem, majd elindultam a kigondolt pályavéghez, ahonnét érkezett a forgalom. Ott találkoztam egy nyugdíjas öreggel, aki szintén repülőgépeket fényképezett. Szóba elegyedtem vele, mivel ő volt az egyetlen ember 500 méteres körzetben. Mondta, hogy kijár minden nap majdnem. Próbáltam belőle kiszedni, hogy mikor érdemes Tu-154-ért kijönni, milyen gyakran járnak. De a két alkalommal feltett kérdésemre csak azt válaszolta, hogy az ő kedvence a Boeing 747. Jól van, akkor ezt sem tudtuk meg..., de legalább mutatott egy jó délelőtti helyet. A repülőgépek és légitársaságok tekintetében sem volt túlságosan tájékozott. 2-3 óra tájékán hazament, és egyedül maradtam. De mégsem. A környék tele van vadkutyákkal, amik össze-vissza kóborolnak, koldulnak, kukáznak. Veszélyesek, de szerencsére nem volt velük afférom. Nem támadnak, én meg kikerülöm őket. Itt ezzel kell együtt élni. Sajnos nagyon sokan etetik őket, amit helytelenítek. Lennének ötleteim a galamb- és a kutyaprobléma rendezésére...
Aztán szépen nyugodtan fotózgatok, jönnek-mennek a gépek, és egyszer csak nézegetek jobbra, ahol megállt egy rendőrautó úgy 300 méterre tőlem a Kijevszkoje sossze mellett. Én ültem az árokparton, amelynek a másik oldalán van szalagkorlát és a repülőtérről elvezető út. Még azért hideg volt, főleg mert szórakoztak a cumulusok, és május elején még nem annyira röpködnek a 20 fokok Moszkvában. Tehát téli kabátban épp felkeltem, hogy mozogjak valamerre, mert a többórás várakozás alatt szinte nullára lelassult az izomműködésem, ami valami kis hőt termelhetett volna. Hiába volt rajtam kesztyű, úgy is fáztam. Gondoltam, hogy csinálok néhány guggolást, mert az mindig bejön. Aztán épp nekiálltam, amikor látom, hogy jobbra a messzeségben egy élénksárga pont mozog felém. Na mondom akkor készítem is az útlevelemet. De nagyjából igyekeztem természetes állapotomat felvenni, nem dugdosok semmit előle, elvégre ez egy szabad országnak tűnik, semmi törvénybe ütközőt nem tettem. Oda is ért a szerv, teljesen egyedül elsétált hozzám. Megállt a szalagkorlátnál, és magyarázott, hogy menjek oda. Olyan 2 méter mély volt az árok, de az ő kedvéért megmásztam. Közben tolta tovább, hogy mit csinálok itt, miért fényképezek, honnan jöttem, mit csinálok Moszkvában...válaszoltam szépen mindenre, mást nem nagyon tehettem. Kinyitogattatta velem a fotós táskám összes rekeszét, és mindent meg kellett neki mutatnom, hogy nincs-e nálam valami bomba, vagy fegyver. Mondtam neki, hogy ez a hobbim, hogy fotózom a repülőket. Megkérdezte, hogy minek. Hát...saját magamnak. Nem teljesen azonosult a repülőfotózás lényegével. Aztán megkért, hogy menjek el. Próbálkoztam még megtudakolni, hogy egyáltalán lehet-e fotózni, de nem teljesen értettem, amit mondott. Lehet, hogy árnyaltan fogalmazott, hogy lehet, de mégse. Ki érti ezeket. Aztán összepakoltam és elhúztam onnét, de azért engem se ejtettek a fejem tetejére. Dehogy fogok hazamenni, mikor szépen süt a nap, és jönnek a gépek. Negyed órát sétáltam, és az út másik felén találtam egy helyet, ami szintén megfelelt a fotózáshoz. Szépen beálltam a parkoló autók mögé, mert azért jöttek a rendőrautók elég gyakran. Ezek az orosz rendőrök meg tiszta egyformák, az az egy pedig biztosan megjegyzett. Erről jut eszembe, hogy a nagykövetségi ünnepségkor a nagykövetséget őrző rendőrök ruházatán még kamera is volt. De visszatérve Vnukovóra, elfotózgattam estig, nem állított meg rendőr. Viszont jött arra gyalog egy csávó, aki az első metrómegállót kereste. Hát mondom az Moszkvában van, busszal fél óra. Aztán elindult gyalog, amerre mutattam. Hát jó utat! Vnukovón a várakozó autókat tekintve egyébként ugyanaz van, mint Domogyedovón. Azzal a különbséggel, hogy sokkal több a kaukázusi, mert Vnukovó lényegében egy fapados repülőtér, az összes putri helyre repülnek onnan olcsó légitársaságok. Sok a Lada, a várakozó fekete taxi. De nem baj, oksi volt minden, senki se kötekedett. Ellenben volt, aki még segített is, odajött, és kérdezgetett, hogy mióta fotózok, miért, és hogy tud egy jó helyet Seremetyevón, amit le is rajzolt. Úgy tűnik, csak a rendőrök problémáznak. Egyik nap még egy szőnyegen imádkozó muzulmánt is láttam. Másnap megint kilátogattam, és nagy szerencsémre megláthattam életem második működő Tu-154-esét, azt a típust, amiről 6-7 évesen első nem tudatos repülős fotómat készítettem. Mivel a kedvenc típusom, nagy célom volt az, hogy itt megörökíthessek néhányat, mert kiveszőben van a típus. Nagyon gyönyörű repülőgép csodálatos hanggal.
A típus legendás, még zenét is írtak róla:
És az én fotóm:
Aztán úgy fejeződött be a vnukovói fotózásom, hogy pár nappal a hazajövetelem előtt ismét találkoztam egy civil illetővel, aki csak úgy a repülőtér környékén autózott egymagában a terepjárójában, és immáron másodszorra állt meg mellettem, és kérdezősködött, hogy mit és miért fényképezek. Mit csinálok a fotókkal, kinek adom el? Eladom-e a jenkiknek? Nem vagyok-e amerikai kém? Szóval ez másodszorra történt. Ugyanazon a helyen, ugyanaz a civil autós, civil ember. Elő kellett adnom neki, hogy mennyire lenézem az amcsikat (mondjuk ez nem esett nehezemre), és hogy csak magamnak gyűjtöm a képeket. Kb. hülyének nézett, és nevetve kérdezgetett. De egy 100-as szöget ütött a fejembe, hogy már másodszorra találkoztam vele, első alkalommal, hetekkel az előtt fenyegetőzve rendőrt akart hívni hozzám, mert kémnek nézett. De gondolom rájött, hogy egy kém nem lehet ennyire gyökér, úgyhogy megnyugodott. De én nem nyugodtam meg, főleg a második után nem. Bár kétségkívül végre egy kézzel fogható előnyt jelentett az, hogy magyar vagyok. Ha amcsi lettem volna, akkor biztos hívta volna a rendőrt. Annyiban maradtam magammal, hogy ez az illető valószínűleg FSZB-s (a KGB jogutódja), és a Vnukovó környékén kell civil módon járőröznie, lesnie a kaukázusiakat és a gyanús elemeket. Érthető, hiszen Putyin protokollreptere a Vnukovó, mint már szó esett róla. Hát kb. ez volt Vnukovón. Utolsó napokban már nem voltam kint a reptéren, mert az idő sem volt ideális, ráadásul nem akartam harmadszorra is találkozni az ügynökkel, inkább meghúztam magam és pakolásztam. Volt mit...
Legközelebb a felvonulásról írok kicsit.
Aztán szépen nyugodtan fotózgatok, jönnek-mennek a gépek, és egyszer csak nézegetek jobbra, ahol megállt egy rendőrautó úgy 300 méterre tőlem a Kijevszkoje sossze mellett. Én ültem az árokparton, amelynek a másik oldalán van szalagkorlát és a repülőtérről elvezető út. Még azért hideg volt, főleg mert szórakoztak a cumulusok, és május elején még nem annyira röpködnek a 20 fokok Moszkvában. Tehát téli kabátban épp felkeltem, hogy mozogjak valamerre, mert a többórás várakozás alatt szinte nullára lelassult az izomműködésem, ami valami kis hőt termelhetett volna. Hiába volt rajtam kesztyű, úgy is fáztam. Gondoltam, hogy csinálok néhány guggolást, mert az mindig bejön. Aztán épp nekiálltam, amikor látom, hogy jobbra a messzeségben egy élénksárga pont mozog felém. Na mondom akkor készítem is az útlevelemet. De nagyjából igyekeztem természetes állapotomat felvenni, nem dugdosok semmit előle, elvégre ez egy szabad országnak tűnik, semmi törvénybe ütközőt nem tettem. Oda is ért a szerv, teljesen egyedül elsétált hozzám. Megállt a szalagkorlátnál, és magyarázott, hogy menjek oda. Olyan 2 méter mély volt az árok, de az ő kedvéért megmásztam. Közben tolta tovább, hogy mit csinálok itt, miért fényképezek, honnan jöttem, mit csinálok Moszkvában...válaszoltam szépen mindenre, mást nem nagyon tehettem. Kinyitogattatta velem a fotós táskám összes rekeszét, és mindent meg kellett neki mutatnom, hogy nincs-e nálam valami bomba, vagy fegyver. Mondtam neki, hogy ez a hobbim, hogy fotózom a repülőket. Megkérdezte, hogy minek. Hát...saját magamnak. Nem teljesen azonosult a repülőfotózás lényegével. Aztán megkért, hogy menjek el. Próbálkoztam még megtudakolni, hogy egyáltalán lehet-e fotózni, de nem teljesen értettem, amit mondott. Lehet, hogy árnyaltan fogalmazott, hogy lehet, de mégse. Ki érti ezeket. Aztán összepakoltam és elhúztam onnét, de azért engem se ejtettek a fejem tetejére. Dehogy fogok hazamenni, mikor szépen süt a nap, és jönnek a gépek. Negyed órát sétáltam, és az út másik felén találtam egy helyet, ami szintén megfelelt a fotózáshoz. Szépen beálltam a parkoló autók mögé, mert azért jöttek a rendőrautók elég gyakran. Ezek az orosz rendőrök meg tiszta egyformák, az az egy pedig biztosan megjegyzett. Erről jut eszembe, hogy a nagykövetségi ünnepségkor a nagykövetséget őrző rendőrök ruházatán még kamera is volt. De visszatérve Vnukovóra, elfotózgattam estig, nem állított meg rendőr. Viszont jött arra gyalog egy csávó, aki az első metrómegállót kereste. Hát mondom az Moszkvában van, busszal fél óra. Aztán elindult gyalog, amerre mutattam. Hát jó utat! Vnukovón a várakozó autókat tekintve egyébként ugyanaz van, mint Domogyedovón. Azzal a különbséggel, hogy sokkal több a kaukázusi, mert Vnukovó lényegében egy fapados repülőtér, az összes putri helyre repülnek onnan olcsó légitársaságok. Sok a Lada, a várakozó fekete taxi. De nem baj, oksi volt minden, senki se kötekedett. Ellenben volt, aki még segített is, odajött, és kérdezgetett, hogy mióta fotózok, miért, és hogy tud egy jó helyet Seremetyevón, amit le is rajzolt. Úgy tűnik, csak a rendőrök problémáznak. Egyik nap még egy szőnyegen imádkozó muzulmánt is láttam. Másnap megint kilátogattam, és nagy szerencsémre megláthattam életem második működő Tu-154-esét, azt a típust, amiről 6-7 évesen első nem tudatos repülős fotómat készítettem. Mivel a kedvenc típusom, nagy célom volt az, hogy itt megörökíthessek néhányat, mert kiveszőben van a típus. Nagyon gyönyörű repülőgép csodálatos hanggal.
A típus legendás, még zenét is írtak róla:
És az én fotóm:
Nagyon szerettem Vnukovón fotózni, mert mindig jött valami meglepetés. Persze unalmas is volt néha, mert hihetetlenül sok UTair festésű gép jött, és egy idő után az ember mást is szeretne látni, ráadásul többnyire magányosan mentem, 5-6 órákat ácsorogtam kint. De minden alkalommal megérte kimenni. Nagyon sajnálom, hogy csak május közepétől tudtam kijárni. De remélem, hogy megyek még majd oda fotózni.
Másfél héttel a mi elutazásunk előtt két miskolci lány hazautazott államvizsgázni. Kikísértem őket a reptérre, és eltöltöttem velük pár órát a váróban, majd megvártam a napkeltét, néztem a felszálló gépeket, és fényképeztem a terminál épületét. Persze megint megtalált a rendőr. Odajött, és mondta, hogy mutassam meg a képeket. Én kérdezgettem, hogy "lehet, lehet fényképezni"? Ő meg azt mondta, hogy "kell, kell"! De ő ezt arra értette, hogy megmutatni kell. Ok, akkor megint nem sikerült megértetnem magam, még egy ember néz hülyének. Mindegy, megnézte, valamit mormogott, aztán elment. Tűrt kategória.
Legközelebb a felvonulásról írok kicsit.
 |
| Itt várnak a kaukázusiak, én a szembe terepjáró mögött szoktam fényképezni a szalagkorlát mögött |
 |
| Ha felmászik az ember akkor jó fotókat készíthet onnét, és a vadkutyák se kerülgetik közben |
