Kalandok Vnukovón

A szentpétervári kiruccanás közben eldöntöttem, hogy Vnukovón fogok sok időt tölteni az utolsó egy hónap folyamán. Ez az intézethez legközelebb eső repülőtér, csak egyszer kell átszállnom, akár 40 perc alatt kijutok, ha szerencsém van a buszokkal. Bosszantott, hogy ütemes a menetrend, nem pedig időpontos. Az volt csak megadva, hogy a busz 16 és 19 óra között 30 percenként jár. Ez jópofa dolog, de ha az ember egy nap kettő ilyet bekap, akkor máris egy órát elvesztett, esetemben átlag -10 repülőgéppel súlyosbítva. Ennek tehát nem örültem nagyon, de volt azért néha szerencsém is velük.

Az első vnukovói spotterkedésem érdekesre sikeredett több okból is. Kigondoltam, hogy kinézek akkor először Vnukovóra. Felültem a buszra, kimentem, majd elindultam a kigondolt pályavéghez, ahonnét érkezett a forgalom. Ott találkoztam egy nyugdíjas öreggel, aki szintén repülőgépeket fényképezett. Szóba elegyedtem vele, mivel ő volt az egyetlen ember 500 méteres körzetben. Mondta, hogy kijár minden nap majdnem. Próbáltam belőle kiszedni, hogy mikor érdemes Tu-154-ért kijönni, milyen gyakran járnak. De a két alkalommal feltett kérdésemre csak azt válaszolta, hogy az ő kedvence a Boeing 747. Jól van, akkor ezt sem tudtuk meg..., de legalább mutatott egy jó délelőtti helyet. A repülőgépek és légitársaságok tekintetében sem volt túlságosan tájékozott. 2-3 óra tájékán hazament, és egyedül maradtam. De mégsem. A környék tele van vadkutyákkal, amik össze-vissza kóborolnak, koldulnak, kukáznak. Veszélyesek, de szerencsére nem volt velük afférom. Nem támadnak, én meg kikerülöm őket. Itt ezzel kell együtt élni. Sajnos nagyon sokan etetik őket, amit helytelenítek. Lennének ötleteim a galamb- és a kutyaprobléma rendezésére...
Aztán szépen nyugodtan fotózgatok, jönnek-mennek a gépek, és egyszer csak nézegetek jobbra, ahol megállt egy rendőrautó úgy 300 méterre tőlem a Kijevszkoje sossze mellett. Én ültem az árokparton, amelynek a másik oldalán van szalagkorlát és a repülőtérről elvezető út. Még azért hideg volt, főleg mert szórakoztak a cumulusok, és május elején még nem annyira röpködnek a 20 fokok Moszkvában. Tehát téli kabátban épp felkeltem, hogy mozogjak valamerre, mert a többórás várakozás alatt szinte nullára lelassult az izomműködésem, ami valami kis hőt termelhetett volna. Hiába volt rajtam kesztyű, úgy is fáztam. Gondoltam, hogy csinálok néhány guggolást, mert az mindig bejön. Aztán épp nekiálltam, amikor látom, hogy jobbra a messzeségben egy élénksárga pont mozog felém. Na mondom akkor készítem is az útlevelemet. De nagyjából igyekeztem természetes állapotomat felvenni, nem dugdosok semmit előle, elvégre ez egy szabad országnak tűnik, semmi törvénybe ütközőt nem tettem. Oda is ért a szerv, teljesen egyedül elsétált hozzám. Megállt a szalagkorlátnál, és magyarázott, hogy menjek oda. Olyan 2 méter mély volt az árok, de az ő kedvéért megmásztam. Közben tolta tovább, hogy mit csinálok itt, miért fényképezek, honnan jöttem, mit csinálok Moszkvában...válaszoltam szépen mindenre, mást nem nagyon tehettem. Kinyitogattatta velem a fotós táskám összes rekeszét, és mindent meg kellett neki mutatnom, hogy nincs-e nálam valami bomba, vagy fegyver. Mondtam neki, hogy ez a hobbim, hogy fotózom a repülőket. Megkérdezte, hogy minek. Hát...saját magamnak. Nem teljesen azonosult a repülőfotózás lényegével. Aztán megkért, hogy menjek el. Próbálkoztam még megtudakolni, hogy egyáltalán lehet-e fotózni, de nem teljesen értettem, amit mondott. Lehet, hogy árnyaltan fogalmazott, hogy lehet, de mégse. Ki érti ezeket. Aztán összepakoltam és elhúztam onnét, de azért engem se ejtettek a fejem tetejére. Dehogy fogok hazamenni, mikor szépen süt a nap, és jönnek a gépek. Negyed órát sétáltam, és az út másik felén találtam egy helyet, ami szintén megfelelt a fotózáshoz. Szépen beálltam a parkoló autók mögé, mert azért jöttek a rendőrautók elég gyakran. Ezek az orosz rendőrök meg tiszta egyformák, az az egy pedig biztosan megjegyzett. Erről jut eszembe, hogy a nagykövetségi ünnepségkor a nagykövetséget őrző rendőrök ruházatán még kamera is volt. De visszatérve Vnukovóra, elfotózgattam estig, nem állított meg rendőr. Viszont jött arra gyalog egy csávó, aki az első metrómegállót kereste. Hát mondom az Moszkvában van, busszal fél óra. Aztán elindult gyalog, amerre mutattam. Hát jó utat! Vnukovón a várakozó autókat tekintve egyébként ugyanaz van, mint Domogyedovón. Azzal a különbséggel, hogy sokkal több a kaukázusi, mert Vnukovó lényegében egy fapados repülőtér, az összes putri helyre repülnek onnan olcsó légitársaságok. Sok a Lada, a várakozó fekete taxi. De nem baj, oksi volt minden, senki se kötekedett. Ellenben volt, aki még segített is, odajött, és kérdezgetett, hogy mióta fotózok, miért, és hogy tud egy jó helyet Seremetyevón, amit le is rajzolt. Úgy tűnik, csak a rendőrök problémáznak. Egyik nap még egy szőnyegen imádkozó muzulmánt is láttam. Másnap megint kilátogattam, és nagy szerencsémre megláthattam életem második működő Tu-154-esét, azt a típust, amiről 6-7 évesen első nem tudatos repülős fotómat készítettem. Mivel a kedvenc típusom, nagy célom volt az, hogy itt megörökíthessek néhányat, mert kiveszőben van a típus. Nagyon gyönyörű repülőgép csodálatos hanggal.

A típus legendás, még zenét is írtak róla:

És az én fotóm:

Nagyon szerettem Vnukovón fotózni, mert mindig jött valami meglepetés. Persze unalmas is volt néha, mert hihetetlenül sok UTair festésű gép jött, és egy idő után az ember mást is szeretne látni, ráadásul többnyire magányosan mentem, 5-6 órákat ácsorogtam kint. De minden alkalommal megérte kimenni. Nagyon sajnálom, hogy csak május közepétől tudtam kijárni. De remélem, hogy megyek még majd oda fotózni.

Másfél héttel a mi elutazásunk előtt két miskolci lány hazautazott államvizsgázni. Kikísértem őket a reptérre, és eltöltöttem velük pár órát a váróban, majd megvártam a napkeltét, néztem a felszálló gépeket, és fényképeztem a terminál épületét. Persze megint megtalált a rendőr. Odajött, és mondta, hogy mutassam meg a képeket. Én kérdezgettem, hogy "lehet, lehet fényképezni"? Ő meg azt mondta, hogy "kell, kell"! De ő ezt arra értette, hogy megmutatni kell. Ok, akkor megint nem sikerült megértetnem magam, még egy ember néz hülyének. Mindegy, megnézte, valamit mormogott, aztán elment. Tűrt kategória.

Aztán úgy fejeződött be a vnukovói fotózásom, hogy pár nappal a hazajövetelem előtt ismét találkoztam egy civil illetővel, aki csak úgy a repülőtér környékén autózott egymagában a terepjárójában, és immáron másodszorra állt meg mellettem, és kérdezősködött, hogy mit és miért fényképezek. Mit csinálok a fotókkal, kinek adom el? Eladom-e a jenkiknek? Nem vagyok-e amerikai kém? Szóval ez másodszorra történt. Ugyanazon a helyen, ugyanaz a civil autós, civil ember. Elő kellett adnom neki, hogy mennyire lenézem az amcsikat (mondjuk ez nem esett nehezemre), és hogy csak magamnak gyűjtöm a képeket. Kb. hülyének nézett, és nevetve kérdezgetett. De egy 100-as szöget ütött a fejembe, hogy már másodszorra találkoztam vele, első alkalommal, hetekkel az előtt fenyegetőzve rendőrt akart hívni hozzám, mert kémnek nézett. De gondolom rájött, hogy egy kém nem lehet ennyire gyökér, úgyhogy megnyugodott. De én nem nyugodtam meg, főleg a második után nem. Bár kétségkívül végre egy kézzel fogható előnyt jelentett az, hogy magyar vagyok. Ha amcsi lettem volna, akkor biztos hívta volna a rendőrt. Annyiban maradtam magammal, hogy ez az illető valószínűleg FSZB-s (a KGB jogutódja), és a Vnukovó környékén kell civil módon járőröznie, lesnie a kaukázusiakat és a gyanús elemeket. Érthető, hiszen Putyin protokollreptere a Vnukovó, mint már szó esett róla. Hát kb. ez volt Vnukovón. Utolsó napokban már nem voltam kint a reptéren, mert az idő sem volt ideális, ráadásul nem akartam harmadszorra is találkozni az ügynökkel, inkább meghúztam magam és pakolásztam. Volt mit...
Legközelebb a felvonulásról írok kicsit.

Itt várnak a kaukázusiak, én a szembe terepjáró mögött szoktam fényképezni a szalagkorlát mögött

Ha felmászik az ember akkor jó fotókat készíthet onnét, és a vadkutyák se kerülgetik közben

D+57 A Domogyedovo repülőtér titkai

Már beígértem, hogy írok a repülőgép fotózásról, mert némi időt erre is elkülönítettem, hiszen ez az egyik kedvenc hobbim, ha nem a legkedvesebb. Fényképezés, repülőgépek, napfény.

Megismerkedtem egy orosz repülőgépfotóssal, ahogy mi egymást hívjuk, spotterrel. Ő segített nekem annyiban, hogy megmutatta a jó fotós helyeket, és el is kísért néhányukhoz. Így volt ez ezen a szép napon is, amikor eldöntöttük, hogy Moszkva legnagyobb repülőterét, a Domogyedovót vesszük célba. Reménykedtünk a jó pályairányban és a stabil szélben, mert ez erősen befolyásolja a fel- és leszállások irányát. Ezen kívül a napfény beesési szöge sem mellékes, mert csak akkor születik szép fotó, ha a Nap a repülőgép oldalára 45-90°-os szögben szór fotonokat. Délután mindig fordul a Nap, ekkor a délelőtti fotós helyet el kell hagyni, és jó esetben a másik oldalra lehet átvándorolni, rossz esetben nincs másik oldal, vagy nincs jó hely. Domogyedovón a másik oldal eléréséhez először 1,5 km-t kell gyalogolni, majd 3 km-t autózni, majd ismét 2 km-t gyalogolni, ezért nagyon megfontolandó, hogy milyen helyet választunk. Nem könnyű hobbi ez, főleg Oroszországban nem (ezt saját bőrömön tapasztaltam, de erről majd később).

Domogyedovó

A jó fotós helyek (általában) távol esnek a repülőtér utasforgalmi termináljától, megközelítésük nem kis bátorságot és talpraesettséget követelt meg, hiszen többségében teljesen egyedül kellett kijutnom, és rendben haza is jönnöm a városba. Szerencsére busszal kedvezőnek mondhatók az eljutásik körülmények, ám koránt sem tökéletes minden. Először is 1 órát kell metrózni, aztán 100 Rubelért egy buszra felülni, azon a sofőrrel megértetni, hogy nem a terminálnál akarok leszállni, hanem előtte a "Koszmosz" nevű megállóban. Aztán egy darabig élvezni az utat, majd szólni a sofőrnek, hogy meg kéne állni. A busz egy építkezés mellett dob le, egy 40 centis útpadkán, 2x2 sávos út szélén. Innét át kellett vergődni az egyik oldalra, majd onnét egy elhanyagolt állapotú betonúton menni 15 percig. Közben lehetett nézni a várakozó taxisokat, feketetaxisokat, hozzátartozókat. A repülőtéren drága a parkolás, ezért inkább tőle 2 km-re várakoznak, és ha kuncsaft akad, akkor nem a 20 km-re lévő városból kell kihajtaniuk. Nem hülyék. Namármost megy a dolgozó a betonúton, egyszer csak belebotlik az egyik futópálya tengelyébe, ahol egy összetört Tu-154 roncsai vannak.  A repülő 2010 decemberében kísérelt meg vészhelyzetben leszállni üzemanyag probléma következtében, de nem sikerült túl jól, mert a gép a futópálya mellett ért földet és darabokra törött. A 168 gépen tartózkodó közül 2-en haltak meg. A fedélzeti mérnök (Nagytuskón még ilyen is van) véletlenül kikapcsolt egy üzemanyagszivattyút, amely következtében ingadozott az üzemanyagellátás, és 9000 méteres magasságban le is állt a két külső hajtómű, csak a középső működött a leszállásig.

A roncs és a betonkerítés mögött van egy jó hely

Onnét is lehet fotózni, de érdemes továbbmenni a kerítés mentén még 1,5 km-t. Az ember aztán egy nyírfaerdőben találja magát, ami kellemes, mert Magyarországon nem sűrűn látni összefüggő nyírfaerdőt. Artúr, az orosz spotter barátom mondta, hogy hamarosan Domogyedovón építenek egy új futópályát, ehhez már elkezdték teríteni és tömöríteni a földet a betonút mellet azért, hogy be tudjanak járni a munkagépek. Nem kizárt, hogy utoljára fényképeztem ezen a helyen. No de jöjjön néhány fotó a repülőgépekről. Tényleg csak néhány, amolyan kedvcsináló, mert reményeim szerint a későbbiekben bővebb repertoárt tudok bemutatni a Kerozingőzös Portálon. Így hát íme néhány lassan történelmi fotó az első helyről:

Boeing 777

Kiszanált Boeing 747

Egy fájó emlék, régi Malév Tu-154 rohad a repülőtér közepén lévő roncstelepen

Aztán koppantunk egyet, mert elkezdték takarítani a pályát, és se repülőgépek, se jó napfény. Kitaláltuk, hogy akkor átmegyünk a 2. helyre, ami tulajdonképpen pont velünk szemben van, csak a repülőtér miatt 3-4 km-t kell kerülni. Atrúr elvitt az autójával, ameddig a terep engedte, majd onnét gyalog folytattuk a fotós helyre a kerítés mellett. Közben elárulta, hogy tavaly mérges kígyókat is látott itt, de most még nincsenek mert hideg van nekik. Hát ebben lehet bízni. Nekem semmi bajom a kígyókkal, csak ezt nem biztos, hogy meg tudom velük értetni. Nagyon lassan haladtunk a fotós hely felé, a kerítés a horizonthoz simult, az úton végig szögesdrótdarabok, betonkeményre száradt sár. Közben láttunk néhány összetákolt viskót, meg is kérdeztem Atrúrt, hogy itt "bomzsok" laknak-e (bomzs a hajléktalan oroszul, ez egy betűszó). Azt válaszolta, hogy nem, ezek illegális bevándorlók. Hoppá. Kissé megállt bennem az ütő. Ki tudja kik ezek, honnan jöttek, miért illegalitásban, és miért lak(hat)nak 20 méterre a legnagyobb moszkvai repülőtér kerítésétől. Statust ugyan nem, de helyet egy időre szívesen cserélnék velük. De aztán lassan azért odaértünk, és felálltunk egy domb tetejére, mint a szurikáták, és lőttük a gépeket, mint a spotterek. Aztán Atrúr 3-4 óra tájékán elbúcsúzott, mert ő Zeljonográdban lakik, ami gyenge 150-km-re található ettől a repülőtértől, és haza akart érni a vasárnapi csúcs előtt. Így maradtam egyedül, mert én erre szántam rá a napot, és nem megyek el, amíg elfogadható fények vannak. Ezekért úgy gondolom megérte. 

S7, az egyik légitársaság, amely logóját szinte ötpercenként láttam a futópályán

B747

Airbus 330

A320

A319

A340

B747

B777

B787

Időnként szórakoztak velem a Cumulusok: hol eltűntek, hol eltakarták a Napot. Aztán lassan 7 óra körül járt az idő, és elindultam vissza a buszmegállóhoz, a memóriakártyám ugyan még 23 képet beengedett volna legalább, de muszáj volt indulni. Kerek egy óráig tartott visszaérni, jó messze volt a buszmegálló. De összességében nagyon megérte kimenni. Lehet más nem vállalta volna be, lehet normál esetben én sem, de korrekt volt minden körülmény, és célom volt a fényképezés ezen a repülőtéren. Sajnálom, hogy később már nem jöttem többet ide ki, de részben kárpótolt érte a Vnukovó repülőtér, hiszen ott némileg zaftosabb a felhozatal az orosz/szovjet repülőgépek tekintetében. És ez az ami nekem most az elsődleges, mert ezek az öreg repülőgépek egymás után találják magukat fűre vontatva, szétmarcangolva. A műanyag Airbusokat pedig még fényképezhetem egy jó darabig bárhol a világban.

D+56 Adósságok 2

Szolgálati közlemény: időközben haza is értem, de rettenetesen el vagyok maradva a bloggal, és főként a maradék 2000 kép feldolgozásával. Hogy miért, abba most nem megyek bele, de aki fotózik az ennyiből mindent megért: RAW. Ahogy időm, és a maradék 2 vizsgám engedi, folyamatosan írok az utolsó hetek történéseiről, mert bőven van mit elmesélni, szinte májusban kezdtem csak el élni.

Folytatva...
3 nappal később megint keveregtem egy keveset a városban. Még 13 nap volt hátra a Győzelem napi parádéig, de a Vörös tér már komoly díszben tündökölt.

Épül a tribün a veteránoknak

Amíg zajlanak az ünnepek Lenin-t wellnessezni viszik.

Aztán végre sikerült körbefényképezni a Kazanyi Istenanya templomot is, amely a Vörös tér sarkán, a GUM és a Történeti Múzeum között található. Már írtam róla, hogy nekem ez a templom tetszik a legjobban, és jó lenne megörökíteni, illetve megmutatni annak, akit érdekel. Most sikerült. Láttam, hogy mások is fényképeztek, akkor én sem megyek haza kép nélkül.

Ezeket csókolgatják

Ha már a templomnál tartok, akkor itt érdemes megjegyeznem, hogy az oroszok meglepően érdekes módon viszonyulnak a valláshoz. Legalábbis számomra meglepő, mert Magyarországon ritkán látok autóbuszon férfiakat keresztet vetni, amikor egy-egy templom mellett elhalad a jármű. Itt ezt teszik, és ha gyalogosan elmennek egy templom mellett, megállnak egy pillanatra, keresztet vetnek és meghajolnak. A nők csak kendőben léphetnek be a templomokba. A legkisebb templomokban is van templomi bolt, ahol mindenféle kegytárgyat, gyertyát, kisebb ikonokat, énekeskönyveket lehet venni.

Vannak kitéve kis cetlik, amelyekre üzeneteket, kéréseket lehet írni, majd fizetni kell értük valamennyit a templomi boltban, ezt követően tudtommal bedobják őket egy kis ládába. Érdekes módja az Istennel való kommunikációnak. Utoljára Padovában láttam ilyen cetliket a Szent Antal székesegyházban, de az ingyenes volt.

Egy kicsit még nézegettem a belvárosban, mert szép volt az idő.

Trónfosztott vezérek még mindig tökéletes egyetértésben egymással. Avagy Lenin (és Sztálin) élt, él, és élni fog.

A Duma épülete, nem messze a Vörös tértől.

A Nagyszínház, vagy ismertebb nevén a Balsój Tyeátr. Illetve a pénz nyelvén: http://www.coins-world.info/images/russian-banknotes/100-ruble-banknote-b.jpg

A sárga épület a Kisszínház, balra tőle a CUM nevű luxus bevásárlóközpont

Ugye nem felejtettük még el, hogy itt alapították meg a Szovjetuniót?

A belváros kirakathangulata után kicsit kimetróztam a VDNH nevű parkba, újabb nevén a VVC-be, az Összorosz Kiállítási Centrumba. Fő célom a szökőkutak lefényképezése volt, mert télen még csak passzív állapotukban láttam őket.

Az aranyozott asszonyok a SZU tagállamait szimbolizálják, mindegyikük népviseletben van. Magyarország nincs közöttük, mert Magyarország a közhiedelemmel ellentétben nem volt soha SZU tagállam, csak szovjet gyarmat, ami így egy merőben más alkupozíciót eredményezett számunkra.

Napos Yak

A VDNH után még volt erőm elmászni egy másik parkba, ahol ugyan már jártam egyszer, de nem lehet megunni a jó fekvése miatt. Ez a Kolomenszkij park. Nagyon nagy területen fekszik, körbejárása egész napos program is lehetne. A zöld pázsiton, almafaligeten, patakokon kívül találunk itt még egy fából készült kastélyt, számos templomot, a Moszkva folyó partszakaszát, és tudomásom szerint az ország különböző részein látható kunyhók, faházak másolatait.

A jellegzetes orosz temető egy fejfája

Almáskert

Cirrus és CPL

Fakastély